Látogatás a Terror Háza Múzeumban

2019. november 21. Budapest

Már hagyománynak mondható, hogy iskolánk 7-8. évfolyamos tanulóit minden évben elvisszük erre a helyre. Célunk: kézzelfoghatóvá tenni, mi történik, ha hagyjuk a diktatúrák önkényét elhatalmasodni országok, népek, emberek között. Ezúttal a 8.-osok vállalkoztak e történelmi példák megtekintésére.

A múzeum épülete kívülről is feltűnő: a kékesszürkére festett, neoreneszánsz palota bejárata fölött, feketén, fenyegetően árnyékol a TERROR szó, télen és nyáron egyaránt. Nem egyszerű bejutni, mindig sok a látogató: külföldiek, magyarok, köztük diákcsoportok. Nekünk is várakozni kellett. Odabent a led-lámpák fényénél minden feketében, félárnyékban látszódott. Korhű zene szólt, ráhangolva az érkezőket a xx. század két világégésére, az akkor élő emberek szenvedéseire. Aki nem hódolt be, vagy nem szolgálta ki a rendszert, könnyen lágerbe, munkatáborba kerülhetett. Radnóti sorai jutottak eszembe: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember önként, kéjjel ölt…” Korabeli képeken, videókon követhettük a koncentrációs táborokba elhurcoltak, a hadifoglyok szenvedéseit. Hátborzongató volt! Aztán jöttek az ötvenes évek, a kommunista diktatúra képei. Szovjetunió, Rákosi, kötelező beszolgáltatás… végre értelmet nyertek ezek a szavak. A gyerekek feszülten nézelődtek, bár sokat kellett nekik magyarázni. Mindenkiben megfogalmazódott: soha többé nem juthat el idáig az emberiség!

Talán a Terror Háza Múzeum a tanév legtanulságosabb, „legkomolyabb” kirándulása. Elgondolkodtató szembesítés a múlttal, örök tanulság az ifjúságnak, hová nem szabad lesüllyedni. S miért ez a „csak elmélkedés”? Ebben a múzeumban nem szabad fényképezni, de nincs is rá szükség: a gyerekeknek, látván ezt a sok, történelmi példát, eszükbe sem jut a mobilt használni.

File Irén tanárnő